Most vagyok 33 éves.
A pánikbetegségem (szerintem) a csúcspontjához ért.
Mindent elkövettem annak érdekében, hogy jó nagy slamasztikába hozzam magam.
Elkerülő életmódot folytatok. Ami annyit jelent, hogy minden olyan helyzetet elkerülök, ahol kijöhet rajtam egy újabb pánikroham.
Röviden annyi, hogy szinte csak a lakásban élek már lassan két éve.
Ritkán megyek ki az udvarra, és még ritkábban az utcára.
Ezt nem azért teszem, mert olyan jó nekem így, hanem mert ez rögzült belém, hogy ha utcán vagyok, utazok, akkor jön a megállíthatatlan pánik. Itthon pedig semmi bajom.
Nemrég járt hozzám egy pszichológus, minden héten egyszer. Próbáltuk a kognitív viselkedésterápiát, meditáltunk, feltártuk a gyermekkori életem rejtett zugait.
Elég nagy hatással volt szerintem ez a fejlődésemre, de nem eléggé ahhoz, hogy kirántson a bezártságból.
Most tartok ott, hogy vagy kezdek magammal valamit, vagy így maradok kiszolgáltatva örökre.
Boltba, ügyet intézni, stb.. nem én járok.
Tulajdonképpen teljesen beszűkült az életem a 4 fal közé.
Mások segítik az életem, sokszor azt érzem, nem is létezem és nincs is rám szükség.
Hiszen sok hasznom nincs, se a társadalomban, sem pedig úgy egyáltalán.
De amikor ilyesmire gondolok, akkor azért felváltja a negatív hozzáállásomat maga a tudat, hogy van két gyönyörű gyermekem és mindenképp ki kell ebből másznom!
El kell kezdenem dolgozni, mászkálni, tenni a mindennapokban azt amit kell, egyszerűen ÉLNI újra kell tanulnom!
Na szóval, most tartok ott, hogy minden követ megmozgatok annak érdekében, hogy ez az állapot megváltozzon!
Tegnap este esett a hó, amit nagyon imádok, kimentünk hóembert építeni az utcára (!)
Lapátoltam a havat a járdánkról, sőt még az autót is vezettem a környékünkön. Több, mint másfél órát az utcán voltam. Egyszer sem jött rossz gondolat, vagy félelem.
Aminek nagyon örülök, mert így nagyobb kedvem lesz ma is kimerészkedni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése